Szépirodalmi Folyóirat
"Szépszó és Értelem"
2015. november 10.
XIV. évfolyam 11. szám.
Kiadó-Szerkesztő: Kaskötő István
KÖNYVAJÁNLÓ
Tartalom

A MEK-ről letölthető művek
Ajánlott Honlapok
Munkatársaink Honlapjai
Franz Schubert
Symphony No: 2.
Andante
Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt
A „ pillangó ”, a „ gyöngy ”, a „ szív ”- már nem az, ami volt
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké
A gyereknek T o l d i - t olvasod és azt feleli, o k é
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
„ A halál gyötrelmei körülvettek engemet ”
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon
A tested is emlékezik, mint távoli rokon
Még felkiáltsz: „ Az nem lehet, hogy oly szent akarat ...”
De már tudod: igen, lehet ... És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár
A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét -
Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme?
„ Az nem lehet, hogy annyi szív ...” Maradj nyugodt. Lehet.
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek
Még azt hiszed, élsz? ... Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: „ Testvért testvér elad ...”
Egy hang aléltan közbeszól: „ Ne szóljon ajakad ...”
S egy másik nyög: „ Nehogy ki távol sír e nemzeten ...”
Még egy hörög: „ Megutálni is kénytelen legyen.”
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t?
Vagy: „ Rosszabb voltam mint e z e k ? ...” Magyar voltál, ezért.
És észt voltál, litván, román ... Most hallgass és fizess.
Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet
A radioaktív hamu mindent betemet
Tűrd, hogy már nem vagy ember i t t, csak szám egy képleten
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet
Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat
Ne mukkanj, amikor a b o s s megszámolja fogad
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt -
Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted
A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet,
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet
És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk
Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk
Íme, por és hamu vagyunk

Possilipo,1951.Nyár.

Márai Sándor
Halotti beszéd
                              „Iszonyú dolgok mostan történülnek”
                                   (Ady: Krónikás ének 1918-ból)

Iszonyú dolgok mostan történülnek,
népek falakhoz űzve menekülnek,
bűnösök rég nem – csak jók keserülnek,
s ember hitei vakhitté hevülnek.

Ember hajléki barlanggá ürülnek,
szívek, tűzhelyek hullamód kihűlnek,
kedvelt szűzeink bordélyt nem kerülnek,
s szürkéknek szürkék szürkén hegedülnek.

Rosszkedvű anyák vonakodva szülnek,
labdázó fiúk labdát máshol űznek,
lévők s leendők egyaránt gyérülnek,
s lámpás, szép fejek világolni szűnnek.

S szegény emberek most sem csömörülnek,
buták, beléndek-beszédnek bedűlnek,
ünnepet már csak torzsalkodva ülnek,
piros dühükbe belefeketülnek.

Halál-mezőkön hollók tömörülnek,
bőszült zsiványok gyilkot köszörülnek,
vért, hírt szomjazva csapatokba gyűlnek
s mindent ledöntve ölnek, ölnek, ölnek.

Baranyi Ferenc
KRÓNIKÁS ÉNEK 2015-BŐL
Nem temetőkben nyugszanak a dolgos,
nyugtalan vagy nyugodt volt-életek.
A voltjukat itt őrzik még a kertek,
fák, bokrok, dús virág-emlékezet.

Ha erre járok, könnycseppel szememben,
mi az, mi fáj – én magam sem tudom:
az elmúlás? hogy becsapott a sorsunk?
az a volt-csillag volt-útjaimon?

az ablakok, melyeken ki-kinéztek
jövőt kémlelni reménykék szemek?
hogy minden nagy egyszerre kicsinnyé lett
és semmivé szívtiszta becsület?

Mennek a fák bennem tovább, s a kertek
egén elszáll vitorlás fecskeszó.
Könnycseppes szemmel a jelenre nézek,
s a szívemnek nem kell ez a való.

Engem lehangol ez az ál-szabadság,
a tengernyi prókátor-rókaszó.
Egy más élet, egyszerű becsület kell,
amelynek mindig csaló a csaló.

Hiába, persze, gondolat és érzés.
Fent Mammonisten parancsa ragyog,
s mohó kezek tépnek szét fehér felhőt,
tündérszárnyat, szépség-pillanatot.

A kertekben volt-életek. Virágok
szirmán táncol ezüstláng-lepkefény,
de a kis házak ablakán homály van,
s bent a szívben reménytelen remény.

Lelkes Miklós
Nem temetőkben
A Körúton elhúzott az utolsó villamos.
Az aszfalt tócsáira még dobott egy sikolyt,
majd tovaringott ívén, és a vén platánokon
tapsolt az őszi éj, valahogy konokon-fájón,
mint az író, ha kommersz darabja elbukott.

Elméláztam, íme, itt van nekem ez a város,
oly rég enyém minden édes mocska,
falatnyi terek, ahol sáros az akácok kontya,
a padokon ülő nénikék, a sarki újságárus,
a szél, amint flegmán beletúr a hírlapokba.

Itt élek, itt mindenki hozzám tartozó,
a bérházak faláról pergő penészes vakolat,
papok, kurvák, stricik, a csibész házaló,
kinél kés vagy borotva mindig kapható,
s a dohos kapualjakon keresztülzúgó huzat.

Otthon vagyok a mellékutcák labirintusában,
hol nyolcperces szerelem a nehéz kenyér,
láttam költőket zokogni kocsmákban,
- mert az élet mindegy, mit töltött a pohárba -,
mégis enyém ez a város, és én az övé.

Hajolj közel s dugd át fejedet a rácson!
Füledbe suttogom, mi történt épp veled.
Hasznos kölcsönöm s baráti jó tanácsom,
segít majd bűneid mélyen megértened.

Fiadra szólj rá, mert nem tetszik mint ugrál,
s az mit összehord itt, kész bűn és borzalom.
Talán bolond, kiben több száz ördög munkál?
A vírus nem hatott, majd újra oltatom.

S ha nem hiszel nekem, figyeld a híreket,
mint érmét pörgetek, a film is úgy forog.
Mert az kellett hozzá, most vettem díszletet:
füstölgő ég alatt egy földrész tántorog.

Remélem értesz és nem kell újfent szóljak,
vagy még több csónakot partodra küldenem.
Tudom, rég rabja vagy az értelmes szónak,
majd meggyógyít lassan hatásos módszerem.
Fövényi Sándor
A város
Kolev András
Intelem
Ne higgy a hamis jelszavaknak!
Az új vezér mindig harcba hív,
s, ha véred érte kiontottad
ő félrenéz, röhögve legyint.

Mit reméltél? Hogy megjutalmaz?
A sok gesztenyét ő magának süti!
Nem érdekli egy új csonthalmaz,
nyomorúságod pusztán megnevetteti.

Azt válaszd, ki nem csak ígér,
de életét ő ajánlja fel neked,
s nem szavakban, mert mit sem ér!
Neki, csak neki nyújthatod kezed!

Millei Ilona
Vigyázz!
Eltűnődöm, ma miért van annyi mocsok.
Titkolt úton járok, földre le sem lépek.
Árnyékommal éjszakánként visszatérek
eltüntetni magam után minden nyomot.

Távoli padon pihenek. Lassan korhad.
Minél jobban közelítesz, annál messzebb
kerülök tőled, mint esti fény, kereshetsz
másik tükröt helyettem ennek a kornak.

Mindig eggyel odébb. Ahogy visz az élet
megfoghatatlanul tiszta szabadsága,
senkihez, de senkihez hozzá nem érek

útközben, az egészet hagyom a sárban
rángatózni, s nevetek, ahogy eléget
saját képzeletem olthatatlan lángja.
Ódor György
Utolsó stáció
Te csak maradj örök ostoba!
Nem fog neked kicsit-se fájni,
az értelem hiánya miatt
nem fogsz őrjöngve ordibálni.
Leszel Te is, akár a tömeg,
kik masíroznak körbe-körbe,
mert cseppnyi kétely nélkül hisznek:
az igazságosztó ökölbe.

Soha se feledd el a törvényt:
Csak maradj ostoba, hogy élhess!
A fakuló széljegyzet szerint:
ostoba, hogy hittel remélhess.
S hogy a jelenben ne halj éhen,
mert az üres pofád be nem áll,
állj csak Te is a libasorba:
a "szép jövőd" asztalainál.

Pest-Buda 2014. augusztus 21.


M. Laurens
TE CSAK MARADJ!

Gyűlnek a ráncok a homlokomon,
mind, ami fáj valahol, rokonom.
Lelkem azért odabent fiatal.
Hadd bizonyítsa be most ez a dal!

Két unokámmal az is hagyomány,
játszani hív a fiú vagy a lány.
Pattog a labda az udvarukon,
s jót nevetek velük ott, ha rúgom.

Élem a hetvenes éveimet,
nem kutatom, vajon el ki temet?
Már ugye, többnyire bennem az agy
rendre kihagy, na de játszani hagy.
Ricza István
Vers a játékról
...........
1. oldal
próza, versek
2. oldal
próza, versek
3. oldal
mikroszkóp
4. oldal
kortársak, meterek
Albert Lörincz Márton: Nevünk
Arany-Tóth Katalin: Se álarc, se kötél
Bodó Csiba Gizella: Platán      
Bokros Márta: Szerelmes Vers
Debreczeny György: itt állok leégve
Demeter Zsolt: Ősz
Fetykó Judit:
Berti meg azok a dolgok…
G. Ferenczy Hanna:
Azt mondtad egyszer
Gligorics Teru: Lopótök
Kamarás Klára: Őszi órák
Kántor Zoltán: Krematórium
Karaffa Gyula: Disznóvágás...
Kardos András: Hervadt virágzás
Ketykó István: A magány elégiája
Koosán Ildikó: Fogadd
Kovács Gabriella: Az őszi erdő
Költő Nagy Imre: Pók a mécslángon
Kő-Szabó Imre: Öltözői biléta
Köves József:
Ültünk a legutolsó napsütésben
Lehoczki Károly: Matematika
Nyakó Attila: A távírász álma
Pápay Aranka: Válaszút-utak
Pethes Mária: A mindenség katedrálisa
Szegő Judit: Koldus dal
Tiszai P. Imre: Rögök
Tiszai P. Imre: Útközben



Kaskötő István:
Néhány szó a hazáról
Váci Mihály:
versek